Szüleinknek örök gyerekek maradunk. A kislányok az elfogadhatatlanul felnövő hercegnők szerepét, míg a kisfiúk a világot megmentő szuperhősök szerepét kapják. Mindig van bennünk egy olyan érzés, amit szüleinktől, és a családunktól kapunk, ami naggyá, erőssé és kitartóvá tesz minket. Talán maga a támogatás, talán a küzdeni akarás, és a rögös utat végig járt bölcs és örök klasszikus tanácsok tesznek minket későbbi valónkká, azzá amiké jobb esetben szüleink tenni akartak, de azzá is, amik ellen éveink alatt óckodtak. Ha többen vagytok ebben a szerepben (mint gyerekek), testérrel, vagy esetleg testvérekkel, soha sem érezheted magad egyedülinek, az univerzum csenevész és elveszett gyermekének. De nem számít hányan vagytok, amikor ezek a megszemélyesítések eltűnnek, és nem marad más a helyükön "csak" egy hús-vér ember.

Én őszintén, és legnagyobb kedéllyel vállalom, hogy soha sem voltam tipikus lány. Mindig rossz fát tettem a tűzre: homokot ettem, meggyőztem az egész mókus csoportot, hogy feltétlenül fel kell takarítanunk a óvoda mosdó csempéjének fugái közt megbúvó koszt a fogkefénkkel, gyakran büntetésben voltam amikor mások a várva várt alvás idő után, a játékokkal játszhattak a dobókocka mintás szőnyegen, persze hozzá teszem, én a kinevezett alvás időben sem voltam hajlandó álomra hajtani a fejem.

Az emberbe belenevelik, hogy te igenis, rózsaszín ruhás kislány vagy pörgős szoknyával és az örökös ellenséggel: a fodros zoknival. A fiúk koszosak lehetnek, műanyag motorozhatnak és nadrágban mehetnek a játszótérre, amibe saras kezet törölhetnek. Tényleg mi szeretnénk ezt? Csak én vagyok a lázadó szellem, vagy mások is elgondolkoztak már ezen? Félre értések elkerülése végett, biztos vagyok benne, hogy minden joggal alakult úgy a szokásainkban és az értékrendünkben ahogyan...de bizony vannak olyanok akik szeretik a kéket és az autókat lány létükre. Akkor miért szakad a társadalom két rétegre? Akik vagy női emancipáció pártiaknak vélik a felszólalókat és a másik véglet, akik a tradíciókat követik. Hát minden fekete és fehér? A felvilágosultnak és modernnek ítélt társadalmunk fel van készülve az olyan "problémára", amit egy nadrágos kislány jelent?

A köztünk élők nagy számban azon a véleményen van, ha valaki nyitott az új dolgokra az elfogadott, ha könnyen ítélkezik, az már megvetendő, és ezt a felfogást lenéző mondatok sora kíséri. És ha elítéljük azt, aki előtte ítélkezett, akkor az nem bűn? Van olyan emberi belső késztetés, aminek a megérzés a becses neve. Kell realitás is ahhoz, hogy megformáld a saját személyiséged és legyen néző pontod, hogy a saját véleményen vagy érték rended mivel jobb a másiknál. Ezt hozhatod otthonról. De leginkább magad építed. Ez a legnehezebb, rátalálni önmagadra.

Lehetsz nadrágos kislány, szoknyás kisfiú, vagy a hagyományos értelembe vett nemi jellegek hordozója. Közhelyes lesz..., de legyél önmagad, akkor ismered meg igazán mi alapján ítélkezz. De soha ne egyél homokot!