Mindenki akinek jelenleg a közeli, vagy távolabbi családjában él kisebb korú (1-6 éves) gyermek, az meg fogja érteni következő bejegyzésem és talán egy mosollyal a száján tisztázza önmagában a történetemet. Akinek nincsen ekkora szerencséje, hogy mindezt a cselekményt élőben láthassa, annak ajánlom figyelmébe a játszótereket és a parkokat. Hogy miért?

Úgy gondolom azoktól a csöppségektől tanulhatunk a legtöbbet magáról a szociális együttélésről, akik a lapátjukkal és egy jól irányzott mozdulattal a homokot a piros vödörben emelik, mit sem sejtve példás viselkedésükről. Na már nem az eszeveszett lapátolásról és a csendes munkásságról beszélek, amit akár a tűző napon is töretlenül végeznek. Nyilvánvalóan ez is fontos...de!

Az igazi konfliktus itt nem az anyagi helyzet miatt kialakult különbségek miatt, vagy a bőrszín, esetleg a vallási hova tartozás miatt alakulhat ki (ezt anyuka és apuka is lerendezheti egymás között). Ott és akkor amikor két kisfiú a homokozó felett, gyöngyöző homokkal egymásnak feszül egy sárga, teknős alakú homokozó formáért, ott érzi azt igazán az ember mi is az a féltés, a birtoklás és picit az önzés is. Mindezek számukra ártatlan érzelmek. Mégis minket egy pillanat alatt elvarázsolnak: "Józsika milyen mókás arcot vág, pedig Karcsika csak játszana a formájával. Ezek a gyerekek milyen apróságokon tudnak összekapni." És Karcsika...a játszótéri győztes felnőttként is ilyen akarnok lesz? Vagy esetleg kamaszként a nagymamának is ellenszegül majd, hogy ő már pedig azért sem eszik tökfőzeléket? Mert az iskolában Ádám sem eszik...és Ádám a menő gyerek....

Sok minden múlik a nevelésükön is, az hogy otthon a szülők milyen példával állnak a gyermekük előtt, vagy hogy éppen milyennel nem. Ebben nem is szeretnék állást foglalni, hiszen mindenkinek más az elfogadott. De mégis mennyire hat ki ránk, hogy anno a libikókán mi tudtunk a legtovább fent maradni, miközben kedves barátunk rázta azt? Senkit sem fog érdekelni. Mégis van mit tanulnunk arról a mini-közösségről, amit a gyerekek alkotnak maguk köré. Ott is lesznek akik nagyobbak, erősebbek, szebbek és jobban a többieknél, lesznek az átlagosak, és lesznek a elvonuló és magukban játszó vagy az ugró iskola kevésbé ügyes gyakorlói. De a probléma megoldásuk, a szülőkre való felnézésük, az hogy segítenek egymáson (még ha időbe és rengeteg csapkodásba is telik), hogy minden probléma után felállnak és megpróbálják újra.

Ezt kell megtanulni tőlük! Érdemes.

Az ókeresztény bölcsek szerint, a karizma egyfajta "kegyelmi ajándék", amelynek viselője emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezik. A szociálpszichológia is felruházza a karizmát, mint pozitív tulajdonságot, olyan vezetési készséggel, aminek hatására a vezetők jobb, erősebb és hatékonyabb egyéniséggé válnak. A társadalom fejlődésében nélkülözhetetlenek az ilyen irányadó személyiségek. De a mindennapi magánéletben megfér egymás mellett a két karizmatikus személyiség?

A minap, várakozás közben volt szerencsém elcsípni egy pár (nevezzük őket a továbbiakban Bélának és Andinak) összetűzését. Béla maga, meglehetősen hangos és karakán férfi, míg Andi alacsony termetét meghazudtolva harsány és nem kevésbé öntörvényű személynek bizonyult. Következtetni lehetett, még ismeretlen külső személőként is, a pár meglehetősen nehézkes békülésére a „kinek az édesanyja irritálóbb a családi összejöveteleken” vitában. Így hát kíváncsian vártam, hogy vajon Terézia néni vagy Emese mama marad alul ebben a szoros küzdelemben. Itt jegyezném meg, hogy a végeredmény kiderítésére nem került sor, mivel az ő buszuk hamarabb elindult, mint az enyém.

Az addig leszűrt információkból nehéz békülés lehetett. Szokták mondani: „két dudás nem fér meg egy csárdában”, és még az ellentétek vonzása törvényt is megerősíthetik bennünk, hiszen két azonos személyiség nehezebben jut dűlőre. De vajon ez örökké így marad? Vagy képesek kompromisszumot kötni, és engedni a másiknak? Hiszen a karizma nem csak vezetési készséget jelenthet. Lehet az a z erő, ami ebben a tulajdonságban rejlik, annak az ereje is, hogy képesek vagyunk engedni a másik számára, néha..és persze csak akkor, ha nem valami életbevágóan fontos témában akarjuk a saját igazunkat érvényesíteni. A kompromisszum lehet ugyanannyira fontos, mint a saját véleményünk igazolása. Csak tudnunk kell tartani magunkat. Még akkor is, ha Emese mama csúnya vereséget szenvedne.

Szüleinknek örök gyerekek maradunk. A kislányok az elfogadhatatlanul felnövő hercegnők szerepét, míg a kisfiúk a világot megmentő szuperhősök szerepét kapják. Mindig van bennünk egy olyan érzés, amit szüleinktől, és a családunktól kapunk, ami naggyá, erőssé és kitartóvá tesz minket. Talán maga a támogatás, talán a küzdeni akarás, és a rögös utat végig járt bölcs és örök klasszikus tanácsok tesznek minket későbbi valónkká, azzá amiké jobb esetben szüleink tenni akartak, de azzá is, amik ellen éveink alatt óckodtak. Ha többen vagytok ebben a szerepben (mint gyerekek), testérrel, vagy esetleg testvérekkel, soha sem érezheted magad egyedülinek, az univerzum csenevész és elveszett gyermekének. De nem számít hányan vagytok, amikor ezek a megszemélyesítések eltűnnek, és nem marad más a helyükön "csak" egy hús-vér ember.

Én őszintén, és legnagyobb kedéllyel vállalom, hogy soha sem voltam tipikus lány. Mindig rossz fát tettem a tűzre: homokot ettem, meggyőztem az egész mókus csoportot, hogy feltétlenül fel kell takarítanunk a óvoda mosdó csempéjének fugái közt megbúvó koszt a fogkefénkkel, gyakran büntetésben voltam amikor mások a várva várt alvás idő után, a játékokkal játszhattak a dobókocka mintás szőnyegen, persze hozzá teszem, én a kinevezett alvás időben sem voltam hajlandó álomra hajtani a fejem.

Az emberbe belenevelik, hogy te igenis, rózsaszín ruhás kislány vagy pörgős szoknyával és az örökös ellenséggel: a fodros zoknival. A fiúk koszosak lehetnek, műanyag motorozhatnak és nadrágban mehetnek a játszótérre, amibe saras kezet törölhetnek. Tényleg mi szeretnénk ezt? Csak én vagyok a lázadó szellem, vagy mások is elgondolkoztak már ezen? Félre értések elkerülése végett, biztos vagyok benne, hogy minden joggal alakult úgy a szokásainkban és az értékrendünkben ahogyan...de bizony vannak olyanok akik szeretik a kéket és az autókat lány létükre. Akkor miért szakad a társadalom két rétegre? Akik vagy női emancipáció pártiaknak vélik a felszólalókat és a másik véglet, akik a tradíciókat követik. Hát minden fekete és fehér? A felvilágosultnak és modernnek ítélt társadalmunk fel van készülve az olyan "problémára", amit egy nadrágos kislány jelent?

A köztünk élők nagy számban azon a véleményen van, ha valaki nyitott az új dolgokra az elfogadott, ha könnyen ítélkezik, az már megvetendő, és ezt a felfogást lenéző mondatok sora kíséri. És ha elítéljük azt, aki előtte ítélkezett, akkor az nem bűn? Van olyan emberi belső késztetés, aminek a megérzés a becses neve. Kell realitás is ahhoz, hogy megformáld a saját személyiséged és legyen néző pontod, hogy a saját véleményen vagy érték rended mivel jobb a másiknál. Ezt hozhatod otthonról. De leginkább magad építed. Ez a legnehezebb, rátalálni önmagadra.

Lehetsz nadrágos kislány, szoknyás kisfiú, vagy a hagyományos értelembe vett nemi jellegek hordozója. Közhelyes lesz..., de legyél önmagad, akkor ismered meg igazán mi alapján ítélkezz. De soha ne egyél homokot!

Néha attól kapod a legbölcsebb tanácsot, akitől a legkevésbé sem számítanál rá.

    Az emberek képesek megnyílni. Motivációra van szükségük, kell közös téma vagy megegyező vélemény. Akarva, akaratlanul is kimondod a gondolatidat és meglepődve tapasztalod, hogy nem csak reakció, hanem segítség is érkezik. Pedig pontosan ő igényli a segítséged, de van annyira önzetlen, vagy túl szembetűnő a saját maga problémája, hogy rád tereli a szót, ki mondatja a gondokat. Szerezhetünk új bizalmasokat, de ezzel csinnyán bánjunk! Jelképes tesztet állíthatunk fel nekik (akik éppen segítenek a saját módjukon), ha túlságosan rettegünk a csalódás érzésétől, viszont bátran ajánlhatjuk fel bensőséges érzéseink kölcsönös megosztását. Sajnos ez a kevésbé gyakori. Az emberekben gyakran merülnek fel, az agyunkban előtte csak megbújó kérések: vajon megbízhatok benne? Vajon igaz, amit mond? Vajon tényleg az a véleménye? Ha nem engedünk saját magunk által kreált gátlásainknak feloldódni, soha sem tudhatjuk meg, mi is az, ami egy másik személyiségben megfog, és később megtart annyira, hogy a legféltettebb kincseinket megoszthassuk vele.

    Mi halandók nehezen nyitunk a társaink felé, ismerkedésre vagy beszélgetésre még kevesebbszer vesszük rá önmagunkat az első találkozást követően, őszintén. Alakulhat úgy, nem fektetjük bizodalmunkat senkibe, nem kívánjuk megosztani senkivel a mindennapi történeteinket és vívódásinkat. De, remeteként helyt tudunk állni a velünk közvetlenül érintkező világgal? Ezt a kérdést nyitva hagyom. Én mindig társasági ember voltam, néha jobban, néha kevésbe, de képtelen lennék egyedül maradni a segítő és tapasztalt gondolataimmal, amiről tudom, másnak akár mankó is lehet.

    Első találkozás, ismeretség, barátság, esetleg szerelem, vagy a mai rohanó és társadalmilag átformálódott világban a „barátság extrákkal” kapcsolat megjelenésével a nők és férfiak közötti egyensúly elvesztése még kiélezettébe teszi az emberi nyitottság tézisét. Hiszen megtanultuk: az ellentétek vonzzák egymást. Ezen állításon alapulva bizonyítani tudjuk, a férfi és a nő, baráti és párkapcsolati szinte már kötelezőnek mondott összefüggését. Két ember (ebben az esetben nő és férfi) „kompatibilis”, és ez nem feltétlen szexuális és nemi téren gondolandó. Az őskortól, sőt a teremtéstől a nőknek szükségük van a férfiakra és így fordítva. A kémiai vonzalmon kívül, valami láthatatlan fonal köti őket össze, ami szinte hihetetlen, de a mindennapjaink megéléséhez is nélkülözhetetlen. Adott az erős és mindenre elszánt férfi, a gyengéd és gondoskodó nő. Az ellentétek nyilvánvalók: erő-gyengeség, bonyolultabb látásmód-egyszerűbb látásmód, tervezés-létrehozás, kreativitás-praktikusság, segítség igénylése-segítőkészség. Szükségük van egymásra. Egy hétköznapi példával tudom a legjobban érzékeltetni a különbség megnyilvánulását: A nők biztonsági játékosok, ez erősebbig nem képviselői pedig a majd a helyzetben megoldom típusok. A női táska mindent tartalmaz, mindenre felkészült. Ezt egy férfi nem igazán tudja mindig tolerálni és megérteni: „minek neked ennyi cucc?” Utóbbinak az autója és a zsebe a leghűbb barátja. Alapvető dolgokat tartalmaznak, de plusz igényeit, és ami esetleg kimaradt a napi teendőinek elvégzéséhez, azt vásárlással oldja meg. A nő mindenre felkészült, a férfi inkább a szükséghelyzet ura. Az ellentétek vonzzák egymást!

Szeretettel köszöntelek a "blogomon"!

Kötelességemnek használtam idézőjelet használni, hiszen az első bejegyzés megírása, még nem igen számít a blogolás tényének. Önmagam ellen szólva, nem terveztem a bevezetőt hosszúnak és körmönfontnak. Vannak olyan gondolataim, vagy a mindennapokból vett tapasztalatim, amiket úgy döntöttem megosztok egy kisebb érdeklődési körrel. Vágjunk is bele! Lesz itt minden mint a jó piacon, civil, gasztro, mindennapok és vélemények, hiszen megkaptuk oktatási intézményünkben: "aki ír, az legyen tág látókörű".

Jó szórakozást!

Pafan